Új hullám

Nouvelle Vague, ezt a meglepő címet viseli Jean-Luc Godard filmje; aki azonban figyelemmel követte a régen elcsendesedett hajdani új hullám vezéralakjának utóbbi munkáit, aligha várhatta, hogy az egyre inkább az absztrakt film felé hajózó, viharos okosságú intellektuális bajkeverő nosztalgikus futamokkal idézi fel a legendás időket. Tulajdonképpen Godard teljesítette be a legkövetkezetesebben, a legkíméletlenebbül a Nouvelle Vague hirdetett célját: a „papa mozijának” szétverését, ő végül baltát emelt a konvenciókra, az önelégült sablonokra. Apagyilkos, a legkisebb bűnbánat nélkül. Filmjének tartalmát, „üzenetét” elmondani körülbelül annyit jelentene, mintha egy absztrakt festményt nem színeiben, formáiban, dinamikájában, kompozíciójában akarnánk érzékelni, hanem megpróbálnánk elmesélni, „mit ábrázol”. A Nouvelle Vague cím a tőle megszokott fricska a nézőnek; valóban láthatunk hullámokat, a fuldokló segítséget kérő kinyújtott keze emelkedik ki belőlük. Gazdag üzletasszony, egy új szerelmi partner, csodálatosan plasztikus, hideg luxuskörnyezet, a természet nedves, őrjöngő pompája, dús hangháttér, amely az esetlegességet imitálja, kertész, aki rózsanyesés közben klasszikus verseket mond és súlyos irodalmi idézeteket szaval…